Glandulae suprarenales (mellékvesék) I.

Az emberi szervezetben találhatnánk náluk sokkal attraktívabb mirigyeket is, azonban számunkra a mellékvesék is nagyon fontosak. A belső kiválasztású mirigyek, melyeket idegen kifejezéssel endokrin eredetű mirigyeknek is szoktak hívni, Andreas Vesalius németalföldi orvos anatómus fedezte fel 1543-ban. Ő volt az, aki például a hipofízist latin szavak alapján nevezte el – glandula pituitaria – orr nyálkahártya. Az elhelyezkedése alapján Vesalius úgy feltételezte, hogy a segítségével igyekszik az agy megszabadulni a nem kívánatos nedvektől, mégpedig az orrüregen át nyák formájában. Azért, ha mondjuk az Ön gyermekének éppen elcseppenni készül az orra, akkor ez esetben örüljön, hogy Vesaliusnak nem volt igaza. Ugyanis az agya egy részéről lenne szó. Az első ember, aki azt állította, hogy a belső kiválasztású mirigyeknek lényeges kihatásuk lehet az egész szervezetre nézve, az Thomas Addison, skót orvos volt. Ő volt az a személy, aki leírta a mellékvesék azon működési zavarát, amely ma az ő nevét hordozza, ez az Addison-féle betegség. Állítólag egyébként ebben a betegségben szenved a volt amerikai elnök, Bill Clinton is. A felfedezők csak fokozatosan tárták fel a további endokrin mirigyeket. Így például a XIX. században Claude Bernard francia fiziológus és orvos felfedezte a pajzsmirigy betegségét, továbbá kritikus módon azt is kijelentette, hogy egy test nem lehet csupán az idegrendszer által vezérelt, mellette lennie kell még valamilyen más irányító és integráló rendszernek is. Ehhez viszont szükség volt egy újabb szakág kifejlődésére, mégpedig az analitikai biokémiára.